Sári Blogja

Tegnap már több, mint 1 m-t is megtettem segítség nélkül a lábaimon! Messzebb volt a kisasztal az ágytól, mint eddig bármikor, és mégis nekiindultam! Anyu ott ült a kanapén és várt rám. Léptem egyet, felfogtam, hogy mostmár nincs fogódzó, és anyu is messze van, magamra vagyok utalva, oda kell figyelnem! Anyura néztem, aki örömteli arccal és várakozón nézett rám, biztatott minden lépésemnél. Lépkedtem lassan, egyik lábam raktam a másik után, közben végig anyu szemébe néztem, és szépen, lassan odaértem hozzá. Mindketten módfelett örültünk, anyu összepuszilt és nagyon megdícsért! Ma pedig még hosszabb távra vállalkoztam - anyu és apu szeme láttára megtettem 11 lépést! A tényleges ELSŐ LÉPÉST március 28-án tettem meg, 11 hónaposan és 5 naposan. Akkor a kanapé és az asztalka közötti távolság akkora volt, hogy nem értem el kézzel az asztalt. Még nem is tudatosan, de elléptem az asztalig - segítség, kapaszkodás nélkül. Azóta csak erősödtem és erősödtem, és egyre több lépést bírok megtenni anélkül, hogy elfáradnék és lehuppannék a padlóra. Mostanra már tudom, hogy képes vagyok járni, és egyre magabiztosabb leszek. Csak figyeljetek, hamarosan szaladok!