Képzeljétek, mi történt ma!
Apu jött értem a bölcsibe és autóval volt. Nem mentünk egyenesen haza, hanem elautókáztunk több helyre. Apu elintézett valamit a munkájával kapcsolatban és utána vásárolni mentünk.
Három áruházban is jártunk!
Az egyikben a kicsi Líviának - kicsi kereszttesómnak - és persze az egész családjuknak kerestünk ajándékot, a másikban egy gyermekülést vettünk kerékpárra, a harmadik helyen pedig - micsoda boldogság! - egy kis biciklit választottunk közösen apuva - nekem! Hú, nagyon szép ám! Sötét rózsaszín, lepkék és virágok díszítik és nem műanyag, hanem tényleg mindene fémből van. Van féke is! És persze két pótkereke.
Hazaszállítottuk a dolgokat és vártuk, hogy anyuka hazaérjen a munkából.
Alig bírtam kivárni anyut. Amikor végre hazaért, ott ugráltam az előszobában és boldogan mutattam: - Nézd anyu, mit vettünk apuval! - és már a biciklinél is voltam, ami a konyhában várakozott a hűtő előtt. Apuval együtt előhoztuk és anyu is nagyon örült az örömömnek. Még jó, hogy van hosszúkás előszobánk és hogy a nappali szoba egyik felében is el lehet férni, mert persze rögtön ráültem és hajtani szerettem volna a bicajt. Kértem anyuék segítségét, hogy eleve el tudjak indulni - eléggé nehéz volt még számomra a pedál tekerése. Anyu tolta a bicajt és próbálta velem megértetni, hogy egyszerre nyomjam a pedálokat mindkét lábbal. Nehezen ment az elején, amint függőlegesbe került mindkét pedál, leállt a bicikli, mert mivel nem volt kellő lendületem, nem tudtam tovább lökni a lábaimmal...
Olyannyira izgatott a dolog, hogy több kisebb megszakítás után - mert közben sikertelenségem többször is elvette a kedvem a biciklizéstől - mégis visszatértem hozzá és újra próbálkoztam - persze anyu segítségét kérve.
És egyszer csak ráéreztem!
És végre tovább tudtam lendíteni a pedálokat a holtponton!
És végre magam bicikliztem!
Igazán nem tartott sokáig, nem?!
