Sári Blogja

Most, hogy ismét szép az idő, szívesen megyünk ki anyuval sétálni. Legtöbbször hordozókendőben ülök – anyura kötözve, ritkábban babakocsiban. Ott még csak fekszem, ülni még nem tudok. Pedig már annyira nézelődnék! Minden érdekel! A hordozókendőben egyfolytában tekingetek, mindent és mindenkit megnézek. Mivel élvezem a helyzetem, szinte mindenkire vissza is mosolygok, aki intéz felém pár szót. Akár az utcán megyünk, akár a boltban, meg-megállítják anyut, hogy „Milyen aranyos ez a pici!”, vagy „Hogy nézelődik, milyen kis értelmes!”, de legtöbbször a „Jaj, de édes! Milyen idős?” hangzik el. Anyu mindenkinek válaszol, mindenkire mosolyog, hiszen mindenki mosolyog ránk. Ezt szeretjük.

Volt, hogy egy középkorú kerékpáros bácsi kiáltott oda nekünk – mellettünk elkerekezve, hogy „jaj, milyen aranyos kisbaba!” Anyu csak nézett a felbukkanó és már el is távolodó hang irányába. Tegnap a CBA-ban, a hentes pultnál anyu azt mondta a pultos néninek, hogy „szeretnék kérni egy pár debrecenit”, a néni pedig azt válaszolta, hogy „én meg szeretnék babát dajkálni!” és nevetett. Utána még agyon dicsérgetett és minden jót kívánt nekünk. Ugyanazon alkalommal az egyik szabad pénztárosnő kijött a pénztárgép mellől, és mosolyra derített, mert olyan kedvesen beszélt és nevetett. És konkrétan velem beszélgetett – mintha tudnék válaszolni…! Sokan jönnek így oda hozzánk, és ilyeneket mondanak, hogy „Szia, te édes baba! De aranyos vagy! Nevessél egy kicsit! De kedves vagy, mosolyogsz rám?” És én csak mosolygok, és anyu is mosolyog, és válaszol helyettem. A házunk aljában lévő Picóra nevű üzletben van egy néni, aki mindig nagyon örül nekem! Mindig kijön az utcára, amikor a házunk kapujához érünk, és mindig „elbeszélget” velem. Én mindig mosolygok rá, mert már ismerős az arca…vagy a hangja. Azt mondta ma, hogy ha majd egy kicsit nagyobb leszek, lemehetek majd hozzá az unokáival játszani.