Sári Blogja

Nagy érdeklődéssel nézegetem mindig újra és újra - szép, nagy és színes képek vannak benne. Azért még sokszor összeragasztom egy kis nyállal, de ez is csak azt bizonyítja, mennyire szeretem…

Ma apu készített rólam két videót. Az elsőn kedvenc új önszórakoztatási módszerememet űzöm: játék a szájba és utána pörgetni vagy ütögetni kell. Talán ez jót tesz pont kibúvó első fogacskámnak.

A másik videón az történik, hogy szokás szerint levettem a zoknimat és ennek nagyon örülök, mert vicces! Talán rá kéne ragasztani a lábamra.

Anyu ma készített rólam képeket – a megszületésem időpontjában, 9 óra 10 perckor. Ide is teszem őket, és megmutatom, milyen voltam akkor, és milyen vagyok most - szinte órára pontosan hét hónappal később:

Például az evéssel kapcsolatban sokat fejlődtem, már nagyon szépen tudok a kanálból enni.

Az autós hordozóban "ülök", anyu velem szemben törökülésben ül, és próbál lépést tartani azzal, milyen gyorsan tudom lenyelni az előző falatot és milyen gyorsan nyitom a következőért a szám. Ha édeset kapok, nagy örömmel eszem, sokszor csak úgy remegek a falatokért! Szoktam a hangom is hallatni, vagy az egyik kezecskémmel valamit ütögetek, ha nem elég gyors az anyu tempója. Viszont, ha nem édes a pépecske a kanálban, bizony nem nagyon kell. A legelső, kóstolós nyalintással megízlelem, mit kapok, majd a következő falattal még megbizonyosodom róla, hogy "tényleg ezt kell nekem megennem?!" és ha tényleg nem tetszik, sztrájkolok. Minden mással elkezdek foglalkozni, megcsodálom a parteklimen látható figurákat, jól meggyűrögetem és a számba veszem - meg kell tudnom milyen anyagból van -, a hordozó bélésével kezdek el játszani, vagy kihomorítok az ülőhelyemről és amikor abbahagyom, már félig ki is csúsztam a hordozóból. Sok jó móka van ilyenkor, anyuka meg közben végig ott hízeleg nekem, hogy "csak egy kicsit még", meg "jaj, de fincsi!" és a kanálkával szlalomozik az izgő-mozgó végtagjaim között.

A másik nagy dolog, hogy már nagyon mozgékony vagyok. Annak is köszönhető, hogy anyu sokszor enged szabadon gurulni a leterített pokrócon, ami sokkal nagyobb területű, mint a járóka, így gyakorolhatok kedvemre. Hű, az a legérdekesebb, amikor a pokróc szélénél nem állok meg, hanem tovább gurulok! Most már látom, hogy azon túl is vannak ám dolgok. Sőt, a pokróc szélén túl több van, mint innen!

Egyelőre lassan haladok, de gyorsan fejlődöm. Nem is olyan rég még a fejemen csúsztam előre, miközben a lábaimmal toltam magam, most már a vállam és a karom van soron, a fejem már nem is ér le. Rendszerint az alkaromon egyensúlyozom. Persze egy-egy ilyen előrehaladás rövid ideig tart, mert nagy munka ez egy ilyen pici lánynak, mint én. Minden lökés után az oldalamra fordulok és pihenek. Majd vissza a hasamra, a pelust felnyomom, lábacskáimat magam alá szedem és jöhet a következő lökés előre.

Nem tudom, még mennyi ideig tart ez a fázis, de ezt is élvezem. Olykor ránézek anyura és elmosolyodom, büszkén mutogatom neki az újonnan kitalált mozdulataimat.

Apuci sokat dolgozik és sokszor este ér haza hozzánk. De ha végre itthon van, nagyon-nagyon tudok neki örülni! Szó szerint fülig ér a szám, amikor széles, ragyogó mosollyal üdvözlöm. Apu a karjába vesz, égbe emel, feldob és elkap, és csak nevetünk és nevetünk. Ha nagyon fáradt, akkor lefekszik és megengedi, hogy a hasán "randalírozzak". - Erősen tudok ám már taposni, anyu is, apu is sokszor jajongnak a lábacskáim rúgásai miatt.

A következő képek akkor készültek, amikor apukám egy hosszú és fárasztó nap végén lepihent a nappaliban. Jó ránk nézni, nem?

Életem első hóesése november 11-én, vasárnap volt. Sajnos nem sokáig maradt meg, másnapra elolvadt az egész.

Anyu és apu mutatták nekem az ablakon át, hogy hogyan esik a hó és örültek. Néztem én, néztem, de - őszintén - nem nagyon értettem a dolgot… Ettől függetlenül örültem én is, hiszen mindketten itt voltak velem! Készült egy pár fénykép is, megörökítvén a dátumot, és a jeles alkalmat, hogy életemben először esik a hó.

Olyan erős vagyok ám már, hogy felborítom a háromlábút, amivel egy kicsivel előbb még játszottam. Anyuci szerint eléggé veszélyes most már ez a játék, mert vissza is eshet, és a fejemre is ejthetem!

Anyu és én Baba-Mama klubba járunk! Minden hétfőn negyed 11-től szoktunk menni a "Ringató" elnevezésű foglalkozásra, amelyen mondókázás és gyermekdalok éneklése megy egy Ancsa nevű néni vezetésével, aki furulyázik és gitározik is amellett, hogy nagyon szépen énekel. Sok-sok baba van ott az anyukájával rajtunk kívül, olyan korúak is, mint én, és idősebbek is, kb. 2-3 évesig. Mindenki nagyon élvezi a dolgot, a babák is és az anyukák is. Részemről annyira jól érzem magam ott, hogy az utolsó tíz percben rendre el szoktam aludni anyu ölében. Olyankor ugyanis Ancsa néni gitározik és altatódalt énekel. Hát persze, hogy elalszom! Meg is jegyezik mindig anyukámnak a többiek, hogy milyen édes vagyok, hogy elaludtam!

Szombaton Móni Néni és Bess Bácsi voltak nálam látogatóban. Először láttuk egymást, így először kicsit távolságtaró voltam velük. Talán még el is pityeredtem egy kicsit. Azonban gyorsan megbarátkoztam velük és olyan jól elvoltunk, hogy még 8-kor is játszottunk.

Sok szép ajándékot kapott az egész család. Én egy micimackós Tigrist, ami most az ágyamban vigyáz rám éjszaka. Remélem nemsokára újra vendégeink lesznek Móniék!