Sári Blogja

Tegnap este megettem 130 ml anyatejet és 150 ml tápszert. A két adag közben (szokás szerint) pancsiztam egyet.

Fél kilenckor aludtam el és reggel hétig fel sem keltem. Ez már napok óta így megy. Igaz néha felriadok éjszaka, de akkor cumit kapok anyutól vagy aputól és ismét mélyen alszom.

Ma éreztem először új ízt - az anyatejen és a tápszer ízén kívül. Anyu kiskanállal finom, édes almalevet adott nekem. Nagyon, nagyon ízlett! A legelső falatnál csak figyeltem, hogy mi is történik, mi ez az új dolog? De hamar rájöttem, hogy finomságról van szó, és tátott szájjal mutattam, hogy kérek még! Két alkalommal is kaptam belőle, mindig két evés között, félidőben: dél körül és délután 3 körül. Az első alkalommal 5 fél-kanál, másodszorra már legalább dupla mennyiséget megeszegettem. Csak kértem és kértem az újabb falatokat, annyira ízlett! Anyu pedig végig mondogatta, mennyire örül ennek!

Az alma friss és egészséges doroszlói házi termés, Samu dédi szedte a kertjéből és apu hozta. A levét szörpkészítővel nyertük ki. Az egész család ezt falja az elmúlt napokban.

Különben ma tanultam más újat is. Amennyiben - háton fekve - az egyik kezemmel nem érek el egy játékot, az oldalamra fordulok és a másik kezem is használom, így - két kézzel - már sikerül is megfognom azt.

Most már az ágyikómon kívül van egy másik hely is, ami csak az enyém! Mindenfelé játékok vannak benne, és benne van a játszószőnyegem is a háromlábú állvánnyal együtt. Szinte olyan nagy, mint az ágyam, csak az a különbség, hogy rács helyett háló fut körbe az oldalán. Kicsit furcsállottam az elején, hogy nem látom tisztán anyut, de megszoktam és most már önfeledten tudok benne játszani.

Tetszik, hogy a játékaim nem gurulnak el messzire, mert a háló megfogja őket! És anyu is nyugodt, mert tudja, biztonságban vagyok. A ketrecet (vagy szebben mondva járókát) Apu hozta Doroszlóról, ahová Zsuzsa nagynénémék hozták még a nyaralás alkalmával. Eredetileg az Alisha unokatesóm kapta a zombori déditől.

Most, hogy ismét szép az idő, szívesen megyünk ki anyuval sétálni. Legtöbbször hordozókendőben ülök – anyura kötözve, ritkábban babakocsiban. Ott még csak fekszem, ülni még nem tudok. Pedig már annyira nézelődnék! Minden érdekel! A hordozókendőben egyfolytában tekingetek, mindent és mindenkit megnézek. Mivel élvezem a helyzetem, szinte mindenkire vissza is mosolygok, aki intéz felém pár szót. Akár az utcán megyünk, akár a boltban, meg-megállítják anyut, hogy „Milyen aranyos ez a pici!”, vagy „Hogy nézelődik, milyen kis értelmes!”, de legtöbbször a „Jaj, de édes! Milyen idős?” hangzik el. Anyu mindenkinek válaszol, mindenkire mosolyog, hiszen mindenki mosolyog ránk. Ezt szeretjük.

Volt, hogy egy középkorú kerékpáros bácsi kiáltott oda nekünk – mellettünk elkerekezve, hogy „jaj, milyen aranyos kisbaba!” Anyu csak nézett a felbukkanó és már el is távolodó hang irányába. Tegnap a CBA-ban, a hentes pultnál anyu azt mondta a pultos néninek, hogy „szeretnék kérni egy pár debrecenit”, a néni pedig azt válaszolta, hogy „én meg szeretnék babát dajkálni!” és nevetett. Utána még agyon dicsérgetett és minden jót kívánt nekünk. Ugyanazon alkalommal az egyik szabad pénztárosnő kijött a pénztárgép mellől, és mosolyra derített, mert olyan kedvesen beszélt és nevetett. És konkrétan velem beszélgetett – mintha tudnék válaszolni…! Sokan jönnek így oda hozzánk, és ilyeneket mondanak, hogy „Szia, te édes baba! De aranyos vagy! Nevessél egy kicsit! De kedves vagy, mosolyogsz rám?” És én csak mosolygok, és anyu is mosolyog, és válaszol helyettem. A házunk aljában lévő Picóra nevű üzletben van egy néni, aki mindig nagyon örül nekem! Mindig kijön az utcára, amikor a házunk kapujához érünk, és mindig „elbeszélget” velem. Én mindig mosolygok rá, mert már ismerős az arca…vagy a hangja. Azt mondta ma, hogy ha majd egy kicsit nagyobb leszek, lemehetek majd hozzá az unokáival játszani.