| Feltápászkodtam az ágyamban és állva szóltam az anyunak, hogy jöjjön. A kezemben volt Bóbita, aki mindig velem van az ágyikómban, amíg alszom. Addig játszottam vele, míg leejtettem a parkettára. Kiáltottam is anyunak, hogy "ANYI, BÓ! LE-LE!", azaz, hogy "Anyu, a Bóbita leesett!". Közben én is le akartam hajolni érte, hátha magam is elérem - és bár anyu az első szóra ugrott, - hamarabb értem én el… valahogy nagyon kihajolhattam az ágy korlátján… |
 |
| Pillanatok alatt történt, anyu rögtön felkapott és magához ölelt. Szerencsére nem sokáig fájt a fejem, ugyanis csak azt ütöttem meg egy kicsit. Hamar megvígasztalódtam, nemsokára már vidáman, mosolyogva szaladgáltam körbe-körbe a nappali szőnyegén - anyu és apu nagy megkönnyebbülésére. |
Nos, eljött az a nap is, amikor kiestem a kiságyamból…
2009.02.15. 10:06 | Apu | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://samusara.blog.hu/api/trackback/id/tr98947801
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
