Habár ma reggel is sírtam, amikor az anyutól búcsúzni kellett a bölcsiben, lassan megvígasztalódtam, és a délelőttöm további részében jókedvűen játszottam. Kicsit még jobban megnyíltam ma, mert rengeteget beszéltem. Be nem állt a szám! Egyfolytában mondtam, amit csináltam épp, illetve meséltem a számomra érdekes történéseket, amelyeket játszás közben tapasztaltam...
És - megittam a tízórai gyümölcslevet - ahogy az utóbbi időben már mindig!
És - megittam az ébredés utáni uzsonnához kapott teát - két pohárral is!
Sőt - ma egyedül ittam!
Egyedül fogtam a poharat és amikor mind kiittam a pohárból - közben egy része mellé ment és lefolyt a ruhámra -, kértem még!
És kaptam, mert - ugyebár - enni nem ettem most sem semmit, legalább igyak. Így vélekednek a gondozónénik. És anyu örül, hogy így gondolják - mindig meg is köszöni a velem való törődést, amikor jön értem.
Mert velem egyelőre még többet kell egy kicsivel foglalkozni, mint a többiekkel. De ők már nagyok! Én pedig még csak most szokom a bölcsis viszonyokat...
A hazaúton legtöbbször sétálunk - ma is így volt - és szinte mindig szedek egy-egy szálat a járda melletti vadon növő virágokból. Van egy nagyon szép, szulák a neve, ha látok szulákokat, ismételgetem sokszor, hogy: "SZULI-SZULI"
És ma is - mindt mindig - megemlítettem anyunak, hogy "BI-BA, BI-BA!", amikor a Szent László templom előtt haladtunk el. Minden negyed órában kondul valamennyit a harangja. Van, hogy éppen elteláljuk az időpontot, és pont halljuk a harangozást. Nagyon tudok neki örülni!
És ahány repülö elment felettünk, mindet jelentettem anyunak: "LE, ANYI!" - mutogatva fel az égre. Ez is hozzátartozik már a hazautunkhoz. Ha nem látszik, csak a hangját hallani, akkor is megismerem és szólok anyunak. Olyankor hozzá szoktam tenni, hogy "E-BÚ, ANYI, NE LÁ!" (Elbújt, anyi, nem látszik!)
Itthon, a lépcsőházban, mostanában egyedül, anyu segítsége nélkül jövök fel a harmadikra! Bár néha szeretne segíteni, nem hagyom anyunak, hogy megfogja a kezem, már magam is képes vagyok akkora lendületre, amekkorával az egyik lábam fel tudja emelni a testem a következő lépcsőfokra! És utána csak mellé teszem a másik lábam.
Persze vannak kivételek, ha különösen fáradt vagyok, akkor megengedem az anyunak, hogy fogja a kezem, és így, belekapaszkodva könnyen lépkedem.
